Thomas Harris kortárs (és igencsak koros) író ezen regénye a második a sorban, melyben szerepel a könyvvel azonos című filmből már jól ismert sorozatgyilkos pszichiáter, dr. Hannibál Lecter. Harris Lecterrel foglalkozó tetralógiájának darabjai időrendben: a Vörös sárkány (melyben Lecter csupán mellékszerepet játszik), A bárányok hallgatnak, a Hannibál és a Hannibál ébredése. Mind a négy könyv eljutott a megfilmesítéséig, azonban a legnépszerűbb mind közül az elsőként megfilmesített A bárányok hallgatnak maradt.

Az alaptörténet mindenki előtt ismert, aki kicsit is kedveli a filmeket. A sorozatgyilkos után nyomozó FBI diák, Clarice M. Starling finom, érzékeny, ambiciózus jelenség. Tanára kérésére információért keresi fel börtönében az ismert sorozatgyilkost, dr. Lectert. Lecter azonban szeret játszadozni. A játszma –Lecter információinak nyomán- hamarosan komolyra fordul. Amint elindul a Lecter által biztosított nyomon, Clarice egyre jobban belekeveredik a nyomozásba. Hajtja a tettvágy és a bizonyítási kényszer. Hajszolja a sikert és az igazságot. Azonban amíg ő nyomozgat, a Lecter által font háló egyre szorosabban simul köré. Kérdés, hogy Clarice ismeri-e a kifinomult doktor játékszabályait.

A bárányok hallgatnak olyan horror történet, melyben nem omlanak dús redőkben a szereplők lábára a belsőségek, ellenben olyan jellemábrázolásokkal borzolja az olvasó kedélyeit, amelyek nem feledhetők egykönnyen. A könyv elsősorban a feszültség folyamatos fokozásában, és a jellemek színes, mélyreszántó alkalmazásában tud különlegeset nyújtani. A könyv igen rövid, néhol szinte már-már vázlatos, mintha nem is ez szolgált volna a film alapjául, hanem éppen fordítva. Estenként még a párbeszédeket is szó szerint vitték át a filmbe. Néhol azonban olyan adalékokkal szolgál az egyébként rendkívül részletgazdag filmhez, ami csak még élvezhetőbbé teszi a könyvet, és az ismert filmélményt is.

Strasser ifjúsági regénye tanulságos, lényegre törő morális tanmese az emberi befolyásolhatóságról. Igaz történeten alapul. 1967-ben, alig egy évtizeddel a második világháború lezárása után egy amerikai gimnázium diákjai a következő kérdéssel fordulnak történelemtanáruk, Ron Jones felé: hogy lehet az, hogy a háború alatt több millió német nagyvonalúan elfordította a fejét, mikor egy honfitársát vagy éppen szomszédját a nácik egy hamis ideológia nevében elhurcolták, majd haláltáborba zárták. A válasz kutatása közben a tanár és diákjai veszélyes játékba kezdtek. 

A regény főszereplője, Ben Ross történelemtanár egy unalmas amerikai elitgimnáziumban. Egy, a holocaustról szóló film levetítése után néhány diákja felteszi neki a fent említett ominózus kérdést. Mivel Ben a háborúról szóló könyvekben nem talál választ a kérdésre, önállóan kívánja levezetni a bizonyítást, és megcáfolni egyik diákja kijelentését: „régen volt, tanultunk belőle!”. 

A következő nap Ross tanár úr A FEGYELEM ERŐ feliratot írja a táblára. Gyorsan kiderül, hogy a diákok egyáltalán nem utálják ha fegyelmezik őket, így másnap továbbmegy, és A KÖZÖSSÉG ERŐ jelszavával azt tudatosítja diákjaiban, hogy egy olyan dolog apró, de egyenlő résztvevőivé válnak, amely fontosabb mint ők maguk; a „Hullám”-nak. Néhány nap múlva eljutnak A CSELEKVÉS ERŐ jelszaváig, addigra azonban a tanulmányi játékból jelvénnyel, karmozdulattal és tagsági igazolvánnyal rendelkező mozgalom lesz. Ben Ross pedig elveszíti az irányítást az egyre magasabbra csapó Hullám felett, mikor tévesen értelmezi diákjai fegyelem iránti rajongását, és pedagógiai babérokra tör, miközben az egyéni hangot kizáró majd elhallgattató fanatizmus önálló életre kel. 

Ahogy a felszabadítás és a demagógia közti határvonal lassan elmosódik a Hullám-tagok elméjében, az egyetlen józan hangot a rövidke könyvben egy szülő üti meg, aki kimondja: káros az a csapatszellem, amely az egyéniség elvesztéséhez vezet. A Hullám tagjainak azonban eszükbe sem jut, hogy miközben a náci Németország lelki-egységének megértésére irányuló kísérletet folytatnak, ők maguk is döbbenetes gyorsasággal és lelkesedéssel egy csírázó diktatórikus berendezés agymosott tagjaivá váltak. Ahogy a felszabadultság elnyomásba, a bizalom félelembe, az egyenlőség pedig terrorba fordul a gimnázium falai közt, úgy sodorja magával a Hullám nem csak tagjait, de  a kritikus hangokat is.  Mert a 20. század embere nem a haláltól, a szegénységtől vagy a diktatúrától való retteg.

A 20. század embere a magánytól fél. 

A könyvből 2008–ban film készült. Úgy vélem, nagyszerűen viszaadta a könyv döbbenetes tanuláságát. Csak az zavart egy picit, hogy mikor a végén felvettem a kabátom, észrevettem, hogy fekete nadrágban és fehér ingben vagyok… 

A szerző művei:

• The Wave (A hullám) - 1981
• Can't Get There from Here
• Boot Camp
• Give a Boy a Gun
• Nightmare Inn
• Help, I’m Trapped
• Kidnap Kids
• Hey Dad! Get a Life 

A Meril Streep és -a Julie Powellra meglepően hasonlító- Amy Adams főszereplésével készült Julie és Julia c. film 2009. nyarán került a mozikba. Mivel a filmet a szívemet különlegesen optimista hangulatú filmjeivel már rég elnyerő Nora Ephron rendezte, így az gyorsan nagy kedvenc is lett. Azóta ácsingózam a könyv után, amit aztán a Jézuska/a Zuram el is helyezett a fa alatt. 

Julie Powell egy folytonosan elégedetlenkedő, feledékeny, hisztis, rendetlen titkárnő a fülszöveg kormányhivatalnokot említ, de az én szememben a kettő nem egészen bír ugyanazzal a jelentéstartalommal, aki mondhatni egyetlen dolgot csinált jól az életben (és hál’ Istennek e miatt nem szabadkozik): 20-as évei közepe előtt férjhez ment egy cuki, szerethető és (ennek később még igen nagy jelentősége lesz) tü-rel-mes figurához Erichez. Ettől eltekintve azonban nyugodtan kimondhatjuk: az élete egy alsó-középosztálybeli borzalom. Olyan emberek számára (demokraták) és olyan munkát (titkárnői lóti-futi) végez, akiket/amit szívből gyűlöl. Olyan helyen lakik (Long Island), amit utál, ráadásul együtt él egy csomó gusztustalanul vedlő háziállattal egy olyan lakásban, amit meg mi fogunk utálni.

Így aztán nem csoda, hogy poshadt (már bocsánat, de ezt most a néhány évnyi kormánytisztviselői tapasztalat mondatja velem) életéből kiutat keres. Egy véletlen folytán pedig az ötlet megfogalmazásakor éppen Mrs. Julia Child szakácskönyvét tartja a kezében. És csiribú-csiribá: készen is van a gasztroblogok korai virágzásnak egyik csillaga: A Julie és Julia Projekt. A kihívás a következő: egy titkárnő, a Francia Szakácsművészet Felsőfokon első kötetének 524 receptje, 365 nap és egy kicsi, nem túl jól felszerelt konyha valahol Long Islanden. 

A könyv (Julia Child és férje levelezésére támaszkodva) részben arról szól, hogy egy 30 éves unalmas munkát végző kormányhivatalnokból hogyan lett Mrs. Paul Child és a francia konyha amerikai nagyasszonya; vagyis Julia Child. Javarészt azonban arról, hogy egy 30 éves New Yorki titkárnő –ha titkon is, de- hogyan szeretne a francia konyha amerikai nagyasszonya, vagy híres, vagy író, vagy színésznő, vagy legalább Straitham szeretője lenni. Nem csoda, ha a blog írása közben már 92 éves Mrs. Child csak „egyszerű törtetőnek" nevezi Juliet, "aki őt, és munkáját felhasználva kíván előrébb jutni”. 

Valójában persze előfordulhat az is, hogy Julia Child ekkorra életvidám nőből szenilis öreg, savanyú banyává vált, aki már több mint 10 éve elvesztette élete párját és sótlan dühét Julie Powellre zúdította. Mert bármennyire is taszít a macskaszőrös konyha, mégis együtt érzek Julieval, aki hülye munkájából hazafelé tartva minden nap lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyekre zarándokol, hogy beszerezze az -egy amerikai számára- hülyébbnél hülyébbnek tűnő hozzávalókat (úgy mint vese, agyvelő, velős csont). Majd bátran el is készíti, mi több, férjével együtt el is fogyasztja ezeket az amerikai szocializációja tükrében gusztustalannak és morbidnak tűnő ételeket. Azért két dolgot mégiscsak üzennék Julie-nak, (és ezt bárki más is megteheti, mivel Mrs. Powell még mindig vezet blogot), hogy 524 recept alatt azért tanulhatott volna a kezdő szakácsok hibájából: vagyis mindig olvassuk el előre a teljes receptet. No meg hogy csak azért, mert Julia Child a levelek szerint előszeretettel jellemzi úgy a forró canellonit, hogy: „forró, mint egy kemény fasz”, azért ő még megtanulhatná szétválasztani a magánéletet a könyvtől… 

Való igaz, hogy Julie Powell amerikai, azonban mellette szóljon, hogy: 1.: utálja Bush-t, 2.: hülyének tartja az amerikaiak nagy részét, és 3.: szereti a vesét. Úgyhogy azt gondolom, hogy a macskaszőr és hiszti ellenére is tiszteletbeli európaivá fogadhatjuk. 

A könyvet meg vegyétek, vigyétek. Vagyis mégsem. Mert majd elfelejtettem megjegyezni, hogy mi bosszantott a legjobban a könyvben az itt-ott megjelenő amerikai korlátoltságon kívül: a fordító korlátoltsága. Balla Márta fordításának hála a könyv egész egyszerűen élvezhetetlenné vált. Nem csak hogy magyartalan kifejezésekkel, de félrefordításokkal, sőt érthetetlen mondatokkal is tele volt a könyv. Döbbenetes. Komolyan. Néha úgy éreztem, hogy olyan mintha én fordítottam volna le kalózfordításban. Csak nekem nem lenne pofám merszem ezért pénzt kérni, a fordítást pedig szakmámnak nevezni. Komolyan mondom, hogy gyalázatos! 

A szerző regényei:

• Julie and Julia: 365 Days, 524 Recipes, 1 Tiny Apartment Kitchen (2005)
• Cleaving: A Story of Marriage. Meat. And Obsession (2009)

Ez a blog most egy kicsit pihen, mert a gazdi most mással van elfoglalva. Konkrétan ezzel:

http://nennialesazeskuvo.freeblog.hu/

Charlotte Bronte egy elszegényedett vidéki pap 6 gyereke közül harmadikként látta meg a napvilágot az angliai Yorkshire-ben. Szűkös anyagi körülményeik miatt az intellektuális Bronte lányok (hiszen végül Emily és Anne is író lett) abban a korban, ahol egy darabka papír kincs volt gyufásdoboz méretű papírdarabokra írták első irodalmi alkotásaikat. Az 5 lányt később anyjuk halála után bentlakásos iskolába adták. Charlotte 1847-ben írta egyik legsikeresebb, de kétségkívül legismertebb regényét, a Jane Eyre-t, melynek eredeti címe a Lowoodi árva.

Bronte az embertelen körülmények közt nevelt lányok Lowoodi Intézetét személyes élmények alapján mintázta meg, a Clergy Daughters intézete alapján - melynek kényelmét testvéreivel együtt élvezhette éveken át. Maria és Elizabeth nevű nővérei az intézet falai közt haltak meg tuberkolózisban (később pedig Emily és Anne is tüdőbetegségben hunyt el). Jane-nek (vagyis Chalottenak) azonban erős szervezet volt. Túlélte a Clergy Daugtherst, és könyvében emléket állított ott elhunyt testvéreinek.

A főhős, Jane Eyre különlegessége azonban nem abban rejlik, hogy túléli Lowoodot, hanem éppen ennek okaiban. Mert minden (és itt nem túlzok) körülmények közt makacsul kitart az igaza mellett. Akkor is szilárdan vallja az általa erkölcsösnek vélt igazságot, amikor morálisan alatta álló, magas társadalmi rangú környezete megveti, erényei lekicsinyli, őt magát pedig semmibe veszi. Charlotte Bronte -a lázadó- megmutatta mindkét, általa ismert világot. A viktoriánus kor korlátolt, dölyfös, önnön felsőbbrendűségében hívő arisztokráciáját, és a lassan öntudatra, és önnön fontosságának tudatára ébredő úri, de nem arisztokrata társaságot.

Jane valójában a modern nő eszményképe. Nem szépségével, vagy születési előjogaival, hanem eszével és jellemével kíván boldogulni (ahogy tette azt Charlotte is – aki szegénysége, a regényeit ért durva kritikák, és a társadalmi elítélés ellenére olyan regényekkel, versekkel és eszményekkel ajándékozott meg bennünket, melyeknek erkölcsei és elvei azóta sem fakultak meg).

Alapmű. Tessék elolvasni.

Charlotte Bronte művei:

• ·        Az angoltanár (A különös tanítvány címen is kiadták) (The Professor) (1857)
• ·        Jane Eyre (1847)
• ·        Shirley (1849)
• ·        Vilette (1853)
• ·        Emma (csak töredékesen maradt fenn)

A könyvből egyébként számtalan feldolgozás készült, ezek közül mazsoláztam ki a legismertebbeket:

• ·        1944-ből Orson Welles Jane Eyre-je,
• ·        1994-ban Zeffirelli rendezte a (szerintem legjobb feldolgozást William Hurttel és Charlotte Gainsbourggel),
• ·        2006-ban a BBC készített belőle (borzalmas) sorozatot,
• ·        2000-ben pedig musical is készült a regényből
• ·       a legújabb - horroros - feldolgozás pedig a Cary Fukunga rendezte filmváltozat.

Végre megvettem a még egyetemista koromban olvasott könyvet (isten áldja az antikváriumok legnagyobb ellenfelét, a Vaterát), és iziben újra is olvastam. Aztán megdöbbentem. Mert mást adott a könyv, mint zsenge 20 éves koromban, ezzel pedig külön értéket tudott közvetíteni. 

Hősünk, Robert Fleming (Rob) életét a címben szereplő három dolog tölti ki. A popzene, a nők, és igen, javarészt a kettő köré szövődő satöbbi. Ez a könyv javarészt a satöbbiről, és a satöbbik közti választások szükségszerűségéről szól. 

Rob átlagos középosztálybeli angol pasas. Apró, és meglehetősen forgalommentes lemezboltja van Londonban, ahol többnyire csak hozzá hasonló popzene-fanatikusok fordulnak meg. Rob elmélete szerint a popzene veszélyesebb, mint a terrorizmus, hiszen kamaszok milliói hallgatnak olyan dalokat nap mint nap, amelyben a szerelem elvesztésén és a magányon keseregnek az énekesek. Persze Robban is felmerül a kérdés: azért magányos, mert magányról szólód dalokat hallgat, vagy azért hallgat ilyen dalokat, mert magányos? 

Márpedig a történet kezdetén hősünk magányos. Éppen - mint minden sorsfordító esemény után - újrarendezi terebélyes lemezgyűjteményét. A bizonyos sorsfordító esemény pedig a következő: Rob és barátnője, Laura nemrégiben szakítottak. Nagy vonalakban azért, mert Rob azt találta mondani, hogy boldogtalan a kapcsolatukban, valamit bevallotta, hogy félrelépett, mialatt Laura várandós volt, ráadásul nagyobb összeget kért kölcsön, amit nem adott vissza. Könnyű lenne azt mondani, hogy Rob egy szörnyű ember (és ebben a pillanatban bizonyára a kedves olvasó éppen ezt gondolja), a könyv viszont éppen azt kívánja bebizonyítani, hogy a rideg tények önmagukban néha tévútra vezetik az embert.  

De furcsamód leginkább mégis az döntheti romba valakinek az életét, ha az illető nem képes elfogadni, hogy fel kell nőni. Mert hiába van tele a választások illúziójával egy nyitva hagyott élet, ha nem vagyunk képesek elfogadni, hogy néha bizony dönteni kell („Dönteni kell, dönteni, hiába, három nő nem dőlhet egyetlen dugába!” –ugye – ha már a popzenénél tartunk). Mert ezek az elhatározások valójában nem elzárnak a lehetőségektől, hanem újabb opciókat nyitnak meg az életünkben.  

Ennek felismeréséig Rob azonban hosszú és rögös utat jár be, közben pedig megismertet bennünket a ’90-es évek popzenéjével (többek közt minden idők legjobb A oldal –hja, a ’90-es évek- kezdőszámainak top ötös listája) és a csajozással (élete legnagyobb csalódásainak top ötös listája). Kell-e mondanom, hogy a csajos történetek (leginkább persze pop-szagú lúzerkedések, meg lelkizések) és a popzenei ismertetők jók és fontos részei a könyvnek, de a legjobb mégis a satöbbi. Ahogy a maga nagyon angol, élethelyzeteken alapuló humorával számtalanszor nevettet meg és döbbent le (hiszen mégiscsak szórakoztató irodalmat tartunk a kezünkben) egyszerre, miközben azt gondoljuk: „Tényleg! Hányszor gondoltam ugyanezt, mégis soha, de soha NEM fogalmaztam meg a gondolatot!  Hornby könyvének sajátossága éppen abban rejlik, hogy ha pop és csajozás tekintetében nincs is sok újdonság a nap alatt, az élet hétköznapiságukban abszurd szituációi és a belőlük fakadó humor minden életkorban képes új gondolatokat ébreszteni.

A szerző regényei: 

• Egy fiúról
• 31 dal
• Hosszú út lefelé
• Betoncsók
• Vájtfülűek brancsa
• A meztelen Juliet

Richard Matheson 1954-es könyve, a Legenda vagyok (I’m a Legend) valójában nem csak a Legenda vagyok c. kisregényt, hanem a szerző tucatnyi novelláját is tartalmazza (amelyeknek sajnos sem színvonala, sem kidolgozottsága nem éri el a King és Romero (avagy a horror atyjai) által is dicsőített regény színvonalát, így itt csak a regényről esik szó. 

A 2007-es, azonos c. film rajongói most felejtsenek el mindet, amit a vásznon láttak. Nem New Yorkban járunk, nincs leszakadt Brooklyn Bridge, aranyos farkaskutya, zombik, kutató-katona bácsi, de még Will Smith sem. Ami azt illeti Matheson 1954-es könyvének főszereplője, Robert Neville még csak nem is fekete, hanem egy középkorú, enyhén kopaszodó fehér férfi, aki szinte mindenben átlagosnak mondható. Egy dolgot kivéve. Egyedül ő élt túl egy rejtélyes járványt, amely minden más emberi lényt elpusztított vagy vámpírrá (igen, vámpírrá) változtatott.

 Robert Neville egy napon arra ébred, hogy az emberek nagy része egy rejtélyes kórtól szenved, legyengül, majd meghal. Az USA vezetői semmilyen logikus magyarázatot nem találnak a járványra. Nem találnak kórokozót, így gyógyírt sem. A gyors terjedésre (no meg arra, hogy a halottak kikecmeregnek a sírokból és vérre éheznek) tekintettel elrendelik a holttestek elégetését. Miután Robert lánya is áldozatul esik a soha ki nem alvó lángoknak, halott feleségét nem hajlandó ugyanerre a sorsra kárhoztatni. Titokban eltemeti. A hatóságok azonban tudhatnak valamit, mert az asszony még aznap éjszaka megjelenik az ajtóban. Robert ezért megoldások után kezd kutatni. Előbb csak a létszükségletei fenntartására (élelem, víz, generátor, üzemanyag) és a vámpírok távol tartására (fokhagyma, kereszt) majd kiirtásukra (kezdetleges fakarók szívbe döfködése). Minden régi vámpírklisé visszaköszön, mintha csak egy régi Drakula filmben volnánk –ezúttal azonban a szerző racionális magyarázatokkal próbálja alátámasztani azokat. Matheson kisregényében a vámpírok levetik mitikus álarcukat, és minden romantikus felhangtól mentes, valós lényekké; érzelemmentes, érzéketlen élőhalottakká válnak. Robertnek hamarosan döntenie kell. Egyedüli emberi lényként feladja, és végleg az alkoholba menekülve éli tovább szánalmas életét (vagy ami megmaradt belőle), avagy felveszi a harcot, kutatni kezd és gyógymódot keres a kórra.

A könyv közel sem egy egyszerű zombi-horror. Sokkal inkább fejlődéstörténet (még Madách is megörülne: az élet célja a küzdés maga - ugye), no meg nagy adag negatív (?) utópia (spoiler nélkül erről nem árulhatok el többet). 

A mozikban eddig négy alkalommal dolgozták fel a kisregényt: a The Last Man on Earth 1964-ben készült (ez olyan silány lett, hogy Matheson nem adta hozzá a nevét), az 1971-es The Omega Man főszereplője Charlton Heston volt. Az általam nagyon is kedvelt 2007-as Legenda vagyok c. film a könyvből meríti ugyan a elszigetelt, magányos hős alakját, azonban a Will Smith által alakított Neville teljesen más okból válik legendává, mint a könyvbeli vámpírvadász. Szintén 2007-ben készült a I Am Omega c. alacsony költségvetésű rettenet Marc Dacascos (a Farkasok szövetségéből ismert kung-fuzó indián) főszereplésével.

Magyarul megjelent könyvei:

• Legenda vagyok
• Csodás álmok jönnek

A naplóregény főszereplője, Judit nem csupán ábrándozik arról, hogy egy hatalmas luxushajó fedélzetén rabszolgaként dolgozzon, hanem végső elkeseredésében és kiábrándultságában végre is hajtja. Judit depressziós combja mellett önbizalma is soványka, amit az a tény sem növel, hogy életében eddig mindent félbehagyott (edzések, tanfolyamok, egyetem), ezért aztán az Imperial Blue Hajótársaságnál benevez egy fél éves (gyakorlatilag kötelezően teljesítendő) kiképzőtúrára a Tropical Adventure nevű luxushajó fedélzetén. Ott aztán nincs hova menekülni, és a magyar télnél minden csak jobb lehet…

Persze arra már későn gondol, hogy hiába a Karib-tenger minden szépsége, ha az ember egy ablaktalan hajókaszinóban robotol napi kétszer nyolc órát, a maradék időben pedig 2X3 méteres szintén ablaktalan kajütben próbál aludni egy keveset. Ha pedig mégis fehér homokot szeretne látni, akkor vállalnia kell, hogy a tengerparti homokban botladozik a vakító napsütésben, ezer fokban, kezében pár tucat koktéllal. A mosoly pedig alapviselet. Judit kezdeti depis -és nem kevéssé idegesítő- nyafogását néhány hónap után felváltja az éppen aktuális fiúja utáni nyafogás (ami ha lehet, még az előzőnél is idegesítőbb). Ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy nem lesz itt semmiféle jellemfejlődés, ugyanaz a hisztis liba önképzavaros kislány hagyja majd el a hajót, aki 6 hónapja megérkezett, és ugyanúgy egy pasi után fog siránkozni (csak a náció és a bőrszín változik).

A hajó és a munka leírása végtelenül unalmas, a folyamatos depizés és önbizalomhiány lehangoló, "Ms. Báskáj" pedig bizonyára kedves lány, de az állandó siránkozás miatt ezt nehéz volt észben tartani. És. A könyv sajnos tele van angol kifejezésekkel, amit a világon semmi nem indokol – kiválóan le lehetett volna fordítani anyanyelvünkre - amelyen a könyv nagy része is íródott…). Mindemellett azonban a regény (elrettentésül) hasznos lehet azoknak, akik hajóra mennének dolgozni (ne, ne tegyék), valamint depis kislányoknak (csoportos azonosulás végett). A többieket óvnám a vásárlástól.

A könyv egyébként 500 HUF- os áron eladó. Átvehető: Bp. esetleg Pécs. Kommentben lehet óhajtozni-sóhajtozni.

Flaubert 1856-os botrányregényének alcíme „Vidéki erkölcsök”. A klasszikussá vált regény színhelyét a –a franciák szerint a próza mesterének számító- szerző nem a feslett erkölcseiről híres Párizsba, vagy más nagyvárosba, hanem éppen egy poros, unalmas vidéki mezővárosba, Yonville-be helyezte. Hősei sem karakteres, izgalmas, drámai egyéniségek, hanem a kisváros unalmas átlagpolgárai. Flaubert részletező, realista módon ír nem csak a vidéki életről és életfelfogásról, de a Lajos-Fülöpi polgárosodás korszakáról is. „Úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést.” 

Címszereplője a szabálykövető, álmodozó kislányból egy unalmas vidéki orvos feleségévé váló nő, Emma Bovary. Az apácáknál nevelkedett lány - csak hogy kiszakadjon apja gazdaságának unalmából - hozzámegy a kisvárosi orvoshoz, Charles Bovaryhoz. Az első hetek izgalma után azonban Emma számára nyilvánvalóvá válik, hogy a jószándékú Charles valóban nem több, mint amit a neve sejtet. Egy dolgos, unalmas, fantáziátlan robotoló ökör, aki mellett „élete olyan, mint egy padlás, minek ablaka északra néz, s a homályban az unalom, e csendes pók szövi hálóját”. Emma előbb romantikus regényekbe (Scott, Balzac könyveibe), majd a miszticizmusba menekül, míg folytonos álmodozása, és első félénk próbálkozása után szeretőre is szert tesz. Az önmagát végtelenül romantikusnak, és szerelmesnek képzelő nő megfeledkezik minden realitásról, s szánalmas, nyomasztóan eseménytelen életéből az illúziók világába menekül. Olyannyira, hogy szeretője (később szeretői) gyengéit, sekélyességét képtelen érzékelni, hiszen valójában nem is értük, hanem egy romantikus árnyképért rajong. Mindebből a középszerű férj, a hétköznapiságában aljas, ostoba környezet semmit sem észlel. De Emma szűklátókörűsége, falusias tudatlansága miatt egyik maga teremtette álomvilágban sem teljesedhet ki, nem találhat boldogságot. Ezért mindig újra, változásra vágyik, míg végül nem lesz más, mint tehetetlen, szánalmas férfipréda. Bukását azonban végül nem is csalárdsága, hanem az ehhez társuló, minden racionalitást nélkülöző pénzügyi manőverei okozzák. 

Flaubert végig finom irodalmi eszközökkel operál. A regény zárt, kronologikus szerkezete, a részletező, realista leírások, a beszélő nevek, az ismétlődő hasonlatok (ló, ablak) meggyőzőek lehetnek egy irodalomkritikus számára, az átlagolvasót azonban bizonyára halálra untatják – ami még megbocsátható lenne, ha nem társulna hozzá az olvasó elszigeteltsége is. Sehol egy szereplő, akivel azonosulni vagy akár csak együttérezni lehetne. Az olvasó kívül esik a kisvárosi környezeten, s kényszerű megfigyelőként kénytelen végigszenvedni az emberi butaság Flaubert által bemutatott mintapéldányainak történetét. Mert ahogy Kundera mondta: „Flaubert a butaságot fedezte fel…ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától halálos ágyáig. De Flaubert--nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb, legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a haladással!” 

Jó szórakozást.

Szomorú tény, hogy mindenki ismeri a neves hazai lektűrszerzők Hotel Bali, vagy Vulevú című műveit, ugyanakkor a magyar lakosság nagy része soha nem hallott egy végtelenül művelt, elképesztő tudású tudósról és íróról, akit úgy hívtak: Germanus Gyula. 

A Bengáli tűz c. könyv talán már ismerősebben cseng. Hogy azt nem ő, hanem a felesége, G. Hajnóczy Rózsa írta volna? Nos… Azt kell mondanom, hogy a 70’-es évek óta irodalomtörténeti tény, hogy valójában Germanus írta, felesége álneve alatt. 

Germanus Gyulát már kisgyermekként mágikus erővel vonzotta a kelet világa. Még kisfiúként látott egy törökös háztetőket és félholdat ábrázoló metszetet, mely élmény a későbbiekben egész életére befolyással bírt. Ennek hatására kezdett el a gimnáziumban egymagában törökül tanulni, majd az érettségi után 1902-ben egy évre Boszniába és Törökországba ment tanulmányútra, hogy megtapasztalja a keleti és muszlim világot, életformát. Az egyetem alatt Vámbéry Ármin (az angol korona (!) akkori kelet tanácsadója, a világ egyik leghíresebb kelet-kutatója) lett megbecsült tanára. Ahhoz azonban, hogy megtanuljon arabul, -megfelelő szótár hiányában- előbb meg kellett tanulnia angolul. Ez a kicsinység a magyar-német környezetben felnőtt Germanust azonban nem téríthette el céljától, így a magyar-német-török mellé megtanulta az angolt és az arabot. Később ezt követte a perzsa és a francia. Az egyetem után két évig Londonban kutatott és dolgozott, ezt követően azonban –néhány meghívástól eltekintve- élete végéig szeretett hazájának fővárosában oktatott. Számtalan szakmai publikációja és szakkönyve mellett utazásai által inspirált útleírásokat és regényeket is írt. Könyveit is finom, választékos modorban, precíz megfogalmazással a humanista szemlélet mellett síkra szállva írta meg. 

A Kelet fényei felé c. regényét már idős emberként, 83 év tapasztalatából táplálkozva írja meg. Témája egy, a keletre tett utolsó látogatás. A II. világháború alatt zsidó származása miatt sokat szenvedett idős keletkutató és elismert arab irodalom szakértő 1966-ban még egyszer ellátogat az általa oly nagyon csodált és szeretett arab világba. Ismét bejárja Indiát Iránt, Irakot, Egyiptomot, Libanont, előadásokat tart és régi kedves tudós barátokkal találkozik, még egyszer, utoljára. Mindenütt nagy tisztelettel, és barátsággal fogadják (nem csak a tudósok, de elnökök és uralkodók is) az elismert idős kutatót és hadzsit (a hadzsi olyan hívő, aki már tejesítette a muszlimok számára kötelező mekkai zarándoklatot). Hívő muszlimként még egyszer megpróbálkozik a mekkai zarándoklattal is, de idős szervezete már nem bírja a megpróbáltatásokat, így félbehagyni kényszerül azt. Életútja, pályája azonban így is teljes. Szakkönyvei, de még a hétköznapi emberekhez szóló regényei is feltárják kivételes jellemét: hihetetlen munkabírását, elhivatottságát –az emberi jóság és humánum mellett- kultúra, művészetek iránti elkötelezettségét, általános törekvését a jóra.

” Szépség és jóság az emberi élet célja. A szeretet az élet célja, nem a gyűlölet és a kapzsiság. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben, és az a kívánság, hogy a nagy szellem árnyékában jobblétre szenderülve pihenjek meg  A halál végső jutalom egy bűntelen élet után, amelyben senkinek nem ártottam. Mindenkin segíteni akartam. Az emberi élet célja nem a karrier, hanem a családi boldogság. Mindig a közre, embertársaimra gondoltam, sohasem voltam karrierista. Folytattam tanáraim munkáját, szeretettel és kegyelettel gondolok reájuk…”

Ezen, életfilozófiáját rejtő szavakkal búcsúzott Magyarország egyik legnagyobb és leghíresebb tudósa, akiről a messzi idegenben királyok, fejedelmek és Nobel díja tudósok emlékeztek és emlékeznek meg, csak hazájában (melynek zászlaját ruhájába rejtve a zarándoklatokra is magával vitte) borult a feledés homálya nevére, és műveire. 

Epilógus: a Duna parton egy szomorú, elhanyagolt park őrzi a nevét.

„Alulírott dr. Nyiszli Miklós orvos, volt - A. 8450 tetoválási számot viselő – KZ fogoly, e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el.

Mint az auschwitzi krematóriumok I. orvosa, számtalan boncolási és törvényszéki orvostani jegyzőkönyvet szerkesztettem és láttam el tetoválási számom kézjegyével. Ezen okmányokat főnököm dr. Mengele ellenjegyezte, így lettek általam, a Berlin-Dahlem Institut für rassenbiologische und anthropologische Forschungen címén a világ egyik legelőkelőbb orvosi fóruma számára postázva. Ma is fellelhetők kell legyenek a nagy kutatóintézet irattárában. Munkám megírásával nem törekszem irodalmi sikerre. Nem író, orvos voltam, midőn a minden képzeletet fölülmúló borzalmakat átéltem és most, midőn leírásra kerültek, nem a riporter, hanem az orvos tollával írtam meg azokat.

Kelt Oradea-Nagyvárad, 1946. március havában.”

E bevezetővel kezdi visszaemlékezéseit dr.Nyiszli Miklós nagyváradi magyar zsidó orvos, melyben az Auschwitz-birkenaui-i koncentrációs táborban töltött idejéről és az ott látottakról emlékezik meg. Az emlékiratokat először a Világ c. napilap közölte folytatásokban, majd könyv alakban is megjelent, s több nyelvre is lefordították. A rövid, csattanós mondatok, a döbbenetes emberi szenvedéseknek e végletekig objektív, érzelemmentes leírásai mögül csak olyakor-olykor –pillanatokra- bukkannak fel a humánus orvos saját lelki gyötrelmei. De még ezekben a pillanatokban is fájdalmasan objektív leírást ad nem csak mások, de saját szenvedéseiről is.

Dr. Nyiszli feleségével és lányával együtt 1944-ben került az Auschwitzi „munkatáborba”. Már az auschwitzi állomáson szembekerült dr. Mengelével, aki a befutó zsidószállítmányok tekintetében egyetlen kézmozdulattal élet és halál ura volt. Dr. Nyiszlit is egyetlen intéssel emeli ki a tömegből. Mengelének, az önjelölt fajbiológusnak ugyanis orvosra, mégpedig Németországban tanult (értsd jól képzett), nagy tudású és tapasztalatú patológusra van szüksége kísérleteihez. Így lesz a nagyváradi Nyiszli Miklósból dr. Mengele boncolóorvosa, és népirtások elsődleges tanúja.

Az 2. számú krematóriumban berendezett bonctermében Nyiszli nem csak a megfelelő mennyiségű és minőségű étel, vagy polgári ruha kiváltságát élvezi, de olyan -mindenki számára szigorúan tilos- holmikkal is rendelkezik, mint a karóra vagy az újság. Azonban sem ez, sem „saját logikám hideg, minden érzelgősségtől mentes tárgyilagossága” nem elég ahhoz, az emberbarát doktort ne kezdje felemészteni a táborban zajló őrület, és a Mengele („bomlott agyú, kutatóőrülettől megszállt főnököm”) által ráosztott embertelen feladatok súlya. Ha a kedves olvasó borzongató részletekre vágyna, ne tőlem remélje azokat (bár nem célom tagadni, hogy a könyv bővelkedik a minden emberséget nélkülöző emberi tettekben).

1945. november 17-től azonban „a németek piromán őrültje” beszünteti a lágerben folytatott ipari szintű gyilkolást. Néhány hónappal később a tábor lakóit erőltetett menetben előbb az osztrák Malthausenbe, majd Melk an der Donau felé irányítják. Menetelésük során a mínusz 20 fokos hidegben útjukat több ezernyi legyengült, elhulló, szerencsétlen társuk teteme borítja.

1945-ben a melki tábort felszabadítják az amerikai csapatok, így Nyiszli hihetetlen véletleneknek és egybeeséseknek köszönhetően túléli a koncentrációs táborokat. Még hihetetlenebb, de felesége és lánya is hazatérhet Bergen-Belsenből, s a család Budapesten újraegyesülhetett. Nyiszli doktor 1946-ban könyvével állít emléket nem csak az átélt borzalmaknak de milliók szenvedésének is. A „titokhordozó” szervezetét, szívét azonban megviselték az átéltek, s 1956-ban, 55 éves korában szívrohamban elhunyt.

Halála előtt azonban még tanúskodott a Nürnbergi perben, ahol vallomása alapján ítélték el pl. a könyvben is gyakran felbukkanó SS Oberscharführer Musshfeldt-et. Nem sikerült adatot találnom annak a könyvben szereplő légmentesen lezárt fémhengernek a későbbi sorsáról, mely az auschwitzi események leírását, és ennek alátámasztására 200 Sonderkommandós aláírását tartalmazta, s melyet a krematórium udvarán ástak el Nyiszli és társai.

Könyvéből 2001-ben Tim Blake Nelson készített filmet The Grey Zone címmel.

Mengele túlélte Nyiszlit. Évekig Németországban bujkált, majd Argentínába szökött. Csak 1979-ben érte a halál Brazíliában. Az óceánban úszva szívinfarktus végzett vele. Sosem állították bíróság elé.

Mayes könyvét (elsősorban a fülszövegre hagyatkozva) mindenütt útleírás, szakácskönyv és társadalomrajz egyvelegeként emlegetik, noha szakácskönyvnek sablonosan gyengécske is, kevés is, társadalomrajz pedig egyáltalán nincs benne (alig tudunk meg valamit a toszkánokról és olaszokról, azon kívül hogy szeretik az arany ékszereket, és többnyire büszke népek). Mindez Mayesre nézve már csak azért is szégyen, mert mindent összevetve éveket töltött közöttük. S lám, eddig jutott: ékszermániás, nagy múltú, büszke népek… Útleírás van a könyvben ugyan, de csupán Cortona környékén mutat be fél tucatnyi toszkán városkát, azokat is jobbára éttermükön és etruszk emlékeiken keresztül, így aki itt szeretne tippeket kapni toszkánai utazásához, az tegyen le róla, ha csak nem Mayes túrára indul, mint oly sokan…

A könyv valójában dramaturgiailag zavaros napló-regény. A 90’es években a san-franciscoi irodalomprofesszor, Frances Mayes és férje, Ed házat keresnek, és találnak Toszkánában. A villára azonban jócskán ráfér a felújítás, így a következő években Frances és Ed a tanév befejeztével rohannak Cortonába, hogy szépítgessék a nyolc hálószobás nyaralót. A szerző láthatóan foggal-körömmel ragaszkodott a napló-szerűséghez, ezzel azonban széttöredezte, néhol pedig kifejezetten követhetetlenné tette a történetet. Térben és időben bármiféle kohézió nélkül csapongva ismertet meg bennünket az általa tapasztalt olasz élettel, ételekkel, színekkel, (többnyire külföldi) barátokkal, és az olívabogyó szürettel.

Naplóregénye alapján megtudjuk, hogy az évi 3 hónapra toszkán jelmezt öltő szerző élvezi és használja Itália ízeit és képeit, de nem ért belőle semmit sem. A maga amerikai módján azt sugallja (azaz kereken kimondja), hogy „itt ,minden igazi, élő, valódibb és életszerűbb, mint Amerikában” majd képmutatóan hozzáteszi: azért magában imádkozik, hogy nehogy a kis cortonai kórházban vegyék ki a vakbelét. Jut is marad is. Kissé kínos érzés fogja el az olvasót olvasás közben, hiszem Mayes szórakoztató, de sekélyes könyvében úgy felel meg az amerikaiakról vallott sztereotípiáknak, hogy közben épp az ellenkezőjét hiszi magáról…

Epilógus, Frances Mayes után szabadon:

A csendes, nyári eső utáni friss teraszon üldögélve, még az eső előtt szedett roppanós nyári almából készített zamatos házi almalevet kortyolgatva olvasgatok. Lábamnál a kutya –ősi magyar fajta, még az özönvíz előttről- éppen a parasztmuskátli táljából lefetyeli a hűs esővizet, én pedig azon töprengek, hogy ebben a római és ókeresztény sírokkal szabdalt történelmű medencében élve milyen furcsának tűnik, hogy még a művelt amerikai is képes minden 80 évnél régebbi tárgytól, épülettől extázisba esni. Mindenért lelkesedik, amit a földből lát kinőni, és nem dobozolva érkezik. Mert nekem itt a teraszon mindez természetes érték (a kutyát sem izgatja különösebben, hogy történelme gazdagabb Amerikáénál- ami azt illeti Európáénál is…), úgyhogy is nem szaladok egyből a klaviatúrához, csak mert paradicsom nő a kertben… csak merengve olvasok tovább. Ráérek majd aztán.

Etan Hawk első regényéről a fülszöveg a következőt írja: „ udvariasan rövid”. Nos. Erre még visszatérünk.

Az önéletrajzi ihletésű regény kezdetén a híres színész még nem annyira híres. Vagy inkább egyáltalán nem az. De ígéretes színész palánta, akit zsenge, 20 éves kora ellenére is gyakran és szívesen foglalkoztatnak. A frissen New Yorkba költözött Etan azonban nem a színészi pályáról, hanem egy másik SZ betűs gyötrelemről ír könyvet. A szerelemről. A szerelemről, amelyről már minden elképzelhető formában megírták, amit lehet. Persze ettől még lehetne jó a könyv…

Amikor néhány hete azt írtam Gerlóczyról, hogy megölt az unalom a sok siránkozástól, nos most…ugyanez volt a helyzet. Etan megismer egy lányt. Amint az egy szerelemről szóló könyvben elvárható: vonzalom, románc, Párizs. Majd, mivel éretlen vadul kufircoló kamaszokról van szó, jól elcsesznek mindent, aztán jön az elkerülhetetlen szakítás.

Ha üzenhetnék Etannak, a –mint kiderült: nem elég rövid- könyv szerzőjének, azt üzenném: azért mert az élet néha nehéz, még nem kell egyből könyvet írni!

A könyvből 2006-ban film is készült Etan Hawk forgatókönyve alapján, saját rendezésében. Egy próbát megérhet.

Regényei:

1996: Mi a gond velem? (The Hottest State)

2002: Hamvazószerda

Nem is túl rég merült fel bennem a kérdés, hogy a 21.századi nő romantikus regényhősnőkkel, vagy inkább a dögös és vagány Alice-szal tud azonosulni a Kaptárból. Persze arra jutottam, hogy mindkettővel. Grahame Smith pedig kihasználva az irodalmi hézagot, fogta Jane Austen klasszikusát, és beletette a Kaptárat. Konkrétan. És képletesen.

 A v02-ben a Bennett lányok életében nem történt különösebb változás az eredeti regényhez képest, hacsak az nem, hogy Mr. Bennett lányai kiházasítására irányuló törekvését némileg akadályozza a szigetországban kitört furcsa járvány, melynek következtében Mr. Bennett a lányokat zombiölő harcossá képezte ki. A regény pont ott kezdődik, ahol az eredeti, azaz nőtlen férfiember költözik a környékre, az ilyennek pedig köztudottan nagyobb szüksége van feleségre, mint a zombinak agyvelőre. Mivel a jóképű és vagyonos agglegény, Mr. Bingley nem jeleskedik különösen a harcművészetek terén, a kínai mesternél keleti harcművészetet elsajátító Bennett lányok közreműködése igencsak áldásos. Ettől kezdve a regény híven követi az eredeti könyv dramaturgiáját, eltekintve az időnként a történetbe erőszakolt zombitámadástól.

Hogy honnan/hogyan jöttek a zombik, sajnos nem tudjuk meg. Évtizedek óta itt vannak, és az események (lévén még mindig a romantikus szálé a főszerep) szempontjából ez nem is fontos, noha kissé zavaró. Sokkal zavaróbb viszont, hogy -néhány véleménnyel ellentétben- a regény nyelvezete, stílusa és dramaturgiája messze elmarad Austen regénye mögött. Hol van már a „pediglen” és „pórul jár” korszak…A könyvbe erőszakolt grafikákon szereplő, korhűnek végképp nem nevezhető ruhákról már nem is beszélek.

Nem tudom, hogy a nyelvezeti hiányosságok –azaz az eredeti finom viktoriánus nyelvezet megcsúfolása- oka a fordításban rejlik-e. Mindenesetre nem lett volna hiábavaló, ha Berta Ádám –a fordító- az eredeti, Szenczi Mikós féle, kiváló fordítást veszi alapul a magyarításhoz, mert Berta minden igényességet nélkülöző fordítása ijesztőbb a zombiknál. A humorosnak szánt könyvben sajnos egyetlen humoros részt véltem felfedezni, nevezetesen amikor egy zombimészárlás közepén Mr. Bingley, kivéve a maga részét a küzdelemből, diszkréten a tenyerébe hány.

Összegezve: a zombi fanatikusok bizonyára keveslik a zombijelenetek számát, hosszát és minőségét, az Austen rajongók pedig hiányolni fogják az eredeti bájos szöveget, mialatt a könyv sajnos semmi eredetit nem tesz hozzá a korábbi műhöz, a frappán, ámde kihasználatlanul maradt ötletet leszámítva. Ha valaki még nem olvasott Austent, úgy ne ezzel a könyvvel kezdje az ismerkedést, vagy szilárdan rögzítse magában, hogy az új verzió semmilyen formában nem azonosítható Austen klasszikus regényével.

Ps: felfedeztem, hogy már az eredeti Austen regényből is számtalan verzió létezik. Az általam méltatott fordítás Szenczi Miklós műve, de az Ulpius Ház új kiadványát már Loósz Vera fordította. Nem ismerem ezt a változatot, de Szenczi fordítása olyan míves, hogy javasolnám, olvassa inkább mindenki azt…  A legsilányabb fordítást kétségkívül a Kossuth Kiadó Zrt. 2006-os (a Világirodalom Klasszikusai sorozatcím alatt futó) kiadása során Bánki Dezső követte el. Olyannyira feltűnő volt a különbség, hogy 10 sor után előrelapoztam megnézni a fordító nevét, aztán gyorsan sarokba is vágtam a könyvet.

Nemrég került a mozikba a Larsson regényéből készült, a könyv hangulatát és tartalmát egyébként tökéletesen visszaadó, szintén svéd film. Ennek kapcsán még több figyelmet kapott az amúgy is nagy médianyomással polcokra került könyv. Szívesen mondanám, hogy nem ok nélkül, de ennek hátterében sajnos inkább a komoly pénzügyi promóciót, semmint a regény különleges voltát vélem felfedezni. 

Stieg Larsson svéd politikai újságíró, a neonáci mozgalmak szakértője tíz részesre tervezett regényciklusának első kötete „A tetovált lány” (a magyar kiadás sajnos nem az eredeti címmel: „A férfiak, akik gyűlölik a nőket” jelent meg). A tervezett tíz kötetből azonban a 2004-ben, 50 évesen elhunyt Larsson csak három kötetet írhatott meg, így lett a tíz részes sorozatból „Millennium trilógia”. 

A borongós, skandináv vidéken játszódó krimiben minden adott egy jó kis nyomozósdihoz. Idős, rejtélyektől görnyedő milliárdos, megfeneklett újságíró, aki másodállásban az igazság bajnoka, nyikorgó érzelmi zsanérokkal rendelkező cyberpunk géniusz leányzó. És persze egy nagy titok meg csúnyabácsik.

Larsson azonban két nagy hibát vétett az olvasó ellen. Úgy tűnik, hogy nem nézette át könyvét egy szerkesztővel, aki a terjengős krimit 200 oldalnyi unalomtól szabadíthatta volna meg, illetve nem tudott szabadulni politikai-újságíró múltjától, és minden ráció nélkül a történetbe keverte (a vélhetően csupán számára érdekes) egy kori svéd náci mozgalmakat.

Az események felpörgetése után ránk zuhanó és a könyvet lezáró 200 oldalnyi unalomtól eltekintve azonban a regény vérbeli, izgalmas detektívtörténet, vonzó karakterekkel, és némi titokzatos háttértöténettel (gondolom Larsson tartogatott némi csattanót a következő részekhez is). Meglátjuk.

Millennium trilógia: A tetovált lány

A lány, aki a tűzzel játszott

A kártyavár összedől

Az unalmas –vagy az unatkozó szereplők által annak vélt- kisváros, Tarbox a színhelye Updike 1963-ban játszódó regényének. A boldog Kennedy érában harmincas hőseink vagy inkább antihőseink, (fogorvosok, vállalkozók, biológusok) végzik a maguk kellőképpen megunt munkáját, míg nejeik a gyerekeket terelgetik, és ginnel várják haza férjeiket az esti koktélpartik előtt. A regényben többé-kevésbé megismert nyolc középosztálybeli házaspár partikkal és mozgalmas társadalmi élettel színezett élete azonban csak felületes szemlélődő számára tűnhet kiegyensúlyozottnak. A valóságban az évtizedes házasság, a berögzült szokások, az ingerszegény környezet már megtette hatását. A párok halálosan unják egymást, és titkos vagy nyílt titokként kezelt kalandokba bonyolódnak barátaik, üzlettársaik, szomszédaik házastársával. Mígnem a titkok és összefonódások képmutató hálóját egy renitens, a szabályokat akaratlanul is újraértelmező új tarboxi kitartó munkával áthágja. A társaság felbomlik, hogy az egész kusza kapcsolati háló másokkal, másutt frissen újraépülhessen. 

 8 házaspár, 16 ember alkotja a szereplőgárdát, mégsincs egy szereplő sem, akivel azonosulhatnánk, vagy akár csak megkedvelhetnénk. A szereplők genitáliáiról is többet tudunk, mint érzelmeikről. Csak ragyogó beleérzéssel megszerkesztett mesterséges pillanatképek tömegét kapjuk, nem valódi emberek valódi történetit. „A házasság … fogadás. Foxy azzal a várakozással lépett a sajátjába, hogy bármit is tartogasson számára a sors, vannak bizonyos szörnyűségek, amiket a férje sosem fog elkövetni ellene.” Fogadás? Igen. De hogy éppen a realitások megragadására törekvő Updike nyilatkoztatja ki, hogy bármit, akármit is előre lehet tudni egy kapcsolatban?...

Az 1932-ben született Updike maga is harmincas éveiben járt a regény megírásakor, mégis, mintha egy sivatagi atomkísérlet helyszínén, kirakatvárosban járnánk. Mozgó, érzelmekről szavaló próbababák mutatnának be élettelen életképeket az üveg túloldaláról bámuló olvasónak. Updike cizelláltan racionalizál és romanticizál egyszerre, sterilen megfestett, minőségi panoptikumában. Mint egy pedáns dráma szakos diák dekára és szóközökre kimért, fárasztóra csiszolt diplomamunkája. Egy felnőtt férfi rendezett be egy babaházat – éppoly bizarr és mesterkélten életszerűtlen. Ma pedig, negyven évvel a regény születése után a -hatvanas években botrányosan pornográfnak kikiáltott- betiltott könyv legvadabb részletei már szemöldökráncolást sem váltanak ki a Tisza Katán és Csernus Imrén szocializálódó olvasóközönségből.

 Updike olyasmit akar részletekbe menően megragadni, amit (majdnem) lehetetlen: érzelmek átsuhanó pillanatképeit. Az érzelmek, motivációk, események egymásba fonódó gubancát inkább zsigeri undorral érezzük, mintsem értjük.

Valamiért jellemző a magyar írókra, hogy nem tudnak szabadulni a folytonos nyafogástól és elégedetlenkedéstől. Sajnos nem volt ez másként Gerlóczy könyvében sem. Tekintettel arra, hogy a szerző igen fiatalon, 20 évesen írta a könyvet, mi másról is szólhatna a regény, mint… tanulmányairól. Ne várjunk többet a könyvtől, mint amit az nyújtani képes: egy kamasz élménybeszámolóját arról, hogy milyen volt gyereknek lenni a kommunizmusban, kölyöknek lenni a kapitalizmus hajnalán, és tininek a friss és ropogós vadkapitalizmusban.

A könyv központi témája azonban a magyar oktatási rendszer (jobban mondva annak permanens kritikája) és hősünk, Marci barátságai, szerelemei, csínytevései és iskolai lógásai. Ehhez adja a hátteret az éppen változófélben lévő magyar társadalom.

A könyv kezdetén  Gerlóczy Márton (azaz Marci) megkezdi általános iskolai tanulmányait. A következő 327 oldalon megtudjuk, hogy dacára a költségtérítéses liberális magániskoláknak, a magyar oktatási rendszer rossz, a tanárok képzetlenek és felkészületlenek magára az oktatás folyamatára, a diákok formalisták és/vagy ostobák, és mindennek Marci a legnagyobb áldozata.

Szó van még barátságról, szerelemről (bár mindez kevéssé érdekes ha elmúltunk 14 évesek. Persze ha nem, akkor meg nem értjük, miről is van szó, mert Marci -ellensúlyozandó oktatási hiányosságait- olyan mennyiségű idegen kifejezéssel dobálózik, amely néha az egyszerű szövegértést is akadályozza…).

„Ellenállhatatlan sodrás és kíméletlen humor”- így szólt az ajánló. Na jó, bevallom, egyszer nevettem, na de hogy ellenállhatatlan sodrás? Nem volt könnyű erőt venni magamon és átrágni magam az utolsó oldalig…

Írnék még a könyvről, de… nem érdemes. Tényleg.

Mégis. Folyton magamban kerestem a hibát írás közben, hiszen Göncz Árpi bácsi is azt találta mondani, hogy Marci „óriási ígéret, s joggal remélhetjük, hogy ezt az ígéretet be is váltja”. És neki ugye hiszünk. De azért felmerül bennem a kérdés, hogy biztos olvasta a könyvet??

Lehet, hogy Marcinak inkább csak interjúkat kellene adnia, mert azt nagyon elegánsan, sejtelmesen, és vonzón csinálja. Hja, kérem, ez is művészet.

Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója (2009)

                             A szabadok testvérisége (2008)

                             Váróterem (2005)

                             Igazolt hiányzás (2003)

Az 1937-es wellingtoni születésű, részben maori származású Colleen McCullough izgalmas életpályát futott be. Orvosnak készült, végül idegkutatóként kezdte pályáját. 10 évig oktatott a Yale Egyetemen is, s ez idő alatt írta meg -túl a 40-en- első két regényét (Tim, Tövismadarak), melyet számos más könyv, köztük sok történelmi regény követett.

Az ausztrál írónő Tövismadarak (The Thorn Birds) c. könyvét romantikus regénynek tartják (valljuk be, az azonos c. sorozat sok magyar családanyát ríkatott meg a ’90-es években, de sokat ártott a könyv renoméjának). Pedig a Tövismadarak nem a film által sugallt romantikus zsepifolyam, hanem öt évtizeden, kontinenseken, és generációkon átcsörtető, nagy ívű családregény, tele gyönyörű, sodró lendületű leírással az ausztrál vidékről és életről. És. A változatosság kedvéért még szórakoztató is.

Keskeny a határ a szépirodalom, a szórakoztató irodalom és a ponyvaregény közt. Nyilvánvaló, hogy McCullough könyve semmi estre sem az utóbbi. De hogy szépirodalom-e? Nálam igen. És hogy szórakoztat-e? Igen. Ettől kezdve az olvasó kezében a döntés. Ha már a könyv is, biztos hogy nehéz lesz letenni.

A közel 700 oldalas családregény kezdetén Új-Zélandon járunk. A sanyarú sorsú Cleary család feje, Paddy meghívást kap Ausztráliába nővérétől, a dúsgazdag Mary Carsontól, hogy telepedjen át intézőnek Droghedára, Ausztrália egyik legnagyobb birkatenyésztő farmjára. A Clearyk egy jobb élet reményében hátrahagyják a hűs zöld szigetet, hogy a család férfi tagjai a poros és tikkasztó ausztrál pusztákon terelgessék az özvegy Mrs. Carson sokezer birkáját, dacolva az örökös porral, szárazsággal, legyekkel, árvízzel és tűzvésszel. Mindezt annak reményében, hogy a zsarnoki, számító Mary után majdan megörököljék Droghedát.

A regény középpontjában álló Cleary családban - ír családhoz méltón - hét fiú, de csak egy lánygyermek van. A rideg, fájdalmába kövült anya, Fiona (Fee) a végtelen kötelességteljesítésbe fásulva képtelen szeretetet is adni gyerekeinek a birkapörkölt mellé. Egyedül legnagyobb fiát szereti rajongva, egyetlen lányáról (Meggie-ről) azonban tudomást sem vesz. Az elhanyagolt kislányt a megye fiatal lelkésze, Ralph de Bricassart atya veszi pártfogásába. Már első találkozásukkor kölcsönös megértés szövődik a magányos Meggie és a mélyen hívő, humánus pap közt. A következő évtizedben pedig zajlik az élet az ausztrál nagybirtokon, mialatt Ralph gondoskodik az elhanyagolt Meggie iskoláztatásáról, a családi béke fenntartásáról. Mindeközben Mary a gonosz vén pók, kitapogatva áldozatai gyenge pontját, türelmesen szövögeti hálóját a Clearyk köré.

Az események Mary halálával vészesen felgyorsulnak. Bricassart atya súlyos, elkerülhetetlen döntésre kényszerül, mellyel tucatnyi ember életét változtatja meg. A szerelmes, ábrándos kamaszból makacs, felnőtt Meggie lesz, aki a maga módján kárpótolja magamagát az őt ért veszteségért. De a szereplők útja olyan, mint a tövismadáré. Cselekedeteik nem tudatosak, szándékaik éppen ellentétesek, és mégis, minden lépés egyre közelebb viszi őket az elkerülhetetlen véghez. A szerepek ismétlődnek, az események megállíthatatlanul körbeérnek, csakúgy, mint ahogy a címszereplő tövismadár is újra és újra belehull végzetébe.

Regényei (random válogatás):

 Tim (1974)

 Tövismadarak (1977)

  Róma első embere (1990)

  Fűkoszorú (1991)

  Antonius s Cleopatra (2007)

„Egy fiatal lány naplója”

Ezen a címen jelent meg először Anne Frank naplója 1947-ben. A kislányé, aki családjáva a második világháború alatt 25 hónapig rejtőzködött a nácik elől, mígnem felfedezték búvóhelyüket, és koncentrációs táborba zárták őket. Felmerülhetne a kérdés, hogy kevésbé lenne-e érdekes a könyv, ha Anne túléli a bergen-belseni tábort, és felolvasókörutakon népszerűsítheti naplóját? Korábban talán azt mondtam volna: igen. Hiszen mi is lehet olyan érdekes egy 13 éves kislány naplójában, hacsak nem az, hogy a napló egyszer csak félbeszakad, a kislány pedig meghal (nincs spoiler veszély, hiszen mindenki ismeri a történetet). De aztán elolvastam a könyvet. És nagyon fájlaltam, hogy ennek a különleges emberkének ilyen korán meg kellett halnia. Mert ez az okos, érzékeny, művelt lány (aki a kényszerű rabság éveiben történelmet, matematikát, angolt, franciát, latint, és még ezernyi dolgot tanult, folyamatosan művelődött) nagy eséllyel íróvá vált volna, aki nem csak naplóját, hanem számtalan más művét népszerűsíthette volna felolvasó utakon. 

Anne Frank sokszor olyan megdöbbentően felnőttes módon ír, gondolkodik, hogy az első néhány tucat oldalon meggyőződésemmé vált: átverés áldozata vagyok. Kizártnak tűnt, hogy egy gyereklány/kamaszlány ilyen stílusban írjon bármit. Kissé talán még mindig kételkedem, hogy nem egészen abban a formában olvashatjuk Anne naplóját, ahogy azt ő megírta. A témát kicsit körüljárva kiderült, hogy csak az egyetlen túlélő, Otto Frank 1980-as halála után adták ki a naplót teljes, csonkítatlan verzióban. Az apa halála után ugyanis a napló a Holland Háborús Dokumentációs Intézet tulajdonába került. Ők végre grafológiai vizsgálatokat végezhettek rajta, és bebizonyosodott, hogy valóban a 13 éves Anne írta a naplót. A napló teljes szöveggel és extra információkkal kibővített formában először 2003-ban jelent meg Magyarországon.

Anne otthonuk elhagyása előtt 13 évesen kezdi írni naplóját. De nem csak egy kislány érzéseiből, ábrándozásaiból kapunk ízelítőt. Mert Anne tökéletes ráérzéssel, apránként tárja elénk, hogy milyen nehéz két idegen család kényszerű, rejtőzködő együttélése. Hogy milyen bonyodalmakkal, vitákkal és kicsinyeskedéssel jár együtt az egyre hosszabbra nyúló kényszerű összezártság. A gyermek Anne-ból a rejtőzködés  több, mint két éve alatt kamaszlány, majd a túlélők emlékdarabkái tükrében a tábori időszak alatt fiatal, koravén felnőtt nő lett.

Akárhogy is, Anne naplója első kézből szerzett információ-áradat arról, hogy milyen váratlanul, és sokként érte a zsidók nagy részét az ellenségképpé-válás, mégis milyen természetességgel készültek a rejtőzködésre, az üldözöttségre, és hogy milyen beletörődéssel indultak a táborokba. Döbbenetes volt az 1962-es kiadást olvasni. Hiszen alig 15 év telt el az események után, és máris papíron, közkézen forgott a történet, minden tanuláságával együtt. Mintha csupán rémregény lenne, vagy olyan anti-utópia, amely sosem történhet meg, nem pedig az alig egy évtizeddel azelőtti valóság gyomorforgató darabkája. Egy olyan évtized mementója, ahol művelt, dolgos, humanista embereknek, mint a Frank család rejtőzködniük, végül pedig meghalniuk kellett egy olyan csoporthoz való tartozás miatt, melynek alapja egy általuk nem gyakorolt vallás volt.

Thackeray Dickens kortársaként annak jó barátja, ugyanakkor egyik legnagyobb ellenfele is volt. Bár míg Dickens inkább romantikus szerző, addig Thackeray inkább a realizmus irányába húzott. „Míg Dickens abból indul ki, hogy az életben minden jobb, mint amilyennek látszik, Thackeray pedig abból, hogy minden rosszabb. ”A klasszikus angol társadalmi regények egyik legnevesebb szerzőjeként számos művében használt fel életrajzi elemeket. Kalkuttában született, és módos családja révén 21 évesen hatalmas vagyon örökölt. Amit alig 25 éves koráig sikerült is elherdálnia. Ekkor azonban szerelmes lett, így sürgősen megélhetés után kellett néznie. Igen rossz tanuló volt (lám, van még remény), kezdetben festészettel foglalkozott (és nem kisebb nevek karolták fel, mint Turner), a nagyközönség azonban nem rajongott műveiért. Ugyanakkor kiderült, hogy vicces, mi több karikírozó stílusban tud írni, így különböző tárcákat és kisregényeket írt. 36 évesen született meg áttörést jelentő műve a Hiúság vására, mely kezdetben a „Regény hős nélkül” címet viselte.

Valóban hős nélküli regényről van szó, hiszen a főhősnő, Becky Sharp valójában egy önző szörnyeteg, akit azonban a hiúság vására tesz olyanná, amilyen. A regény kezdetén két leány hagyja el a lánynevelő intézetet. Az egyikük, Amelia Sedley egy gazdag polgár finom lelkű ártatlan és naiv lánya, másikuk a festő apja mellett nyomorban kőkeményre edzett, simulékony és számító Rebekka Sharp. Becky egyetlen célja, hogy gazdag férjet találjon, míg Ameliáé, hogy megértő és boldog hitvese legyen a bálványozott George Osborne-nak, akinek gyerekkora óta szánták. A történet során számos ellentétes jellemmel találkozhatunk Amelián és Beckyn kívül is (a léha és ostoba Osborne, vagy az állhatatos és tisztességes Dobbin), és érdekes jellemfejlődések is szerepelnek a műben, mint Rawdon kapitányé.

A könyv tekintélyes hossza (kiadástól függően is kb. 900 oldal) ellenére nem tapasztaltam a sokak által jelzett unalmat, vagy azt, hogy a szerző a szereplők és az olvasó közé állna. Sőt! Olyan közel hozza az olvasóhoz szereplőit, hogy az irodalomtörténet egyik leghírhedtebb nőalakját, Becky Sharpot sikerült olyan sokarcúvá formálnia, hogy az olvasó (én) nem csak motivációit érti meg, hanem meg is bocsát neki. Bevallom, engem halálra idegesített Amelia önfeláldozása és nyúlszívű tehetetlensége. Becky azonban olyan nőalak, aki a körülményekkel szembeszállva saját kezébe veszi sorsa irányítását, és ha fel is használja az embereket, azt olyan agyafúrt módon teszi, hogy azok még hálásak is ezért. Sokkal jobban megvetem a puhány és ostoba Osborne-t, mint a célratörő és okos Beckyt, aki nem utolsó sorban George-nál sokkal fejlettebb erkölcsi érzékkel rendelkezik.

„A pénz és a tekintély a legfőbb javak a hiúság vásárában” – írja Thackeray, s az általa mozgatott marionettbábuk egy olyan kortalan vásárt rajzolnak fel, ami ”nem erkölcsös hely, nem is vidám hely, csak zajos”. S ebben a nagy zajban tényleg nehéz lenne meghallani az erény a szerelem és a tisztesség hangját, ha William nem segítene bennünket.

• A nagy Hoggarty gyémánt (1841)
• Sznobok könyve  (1846)
• Hiúság vására (1848)